Fantázia cseppek

Kézbe venni a dolgokat... nem is olyan egyszerű, pedig annak hangzik.
Élvezni az élet minden pillanatát... de ha épp szomorúságra van szükségem?
Csak a mával foglalkozni... na és mi lesz a jövőmmel? Az nagyon sok mából áll...
Olvasni, hogy többet tudj... de ha nem találod azt, amire igazán kíváncsi vagy?
Írni, hogy kiöntsd a lelked... és ha valakit nem érdekel a lelked?
Ne légy magadba zárkózó... de hát minden fejben dől el, nem?

Ezek a gondolatok foglalkoztatnak leginkább... Ugye milyen érdekes? Végre meg tudtam fogalmazni, azt, ami érdekel...
Túlságosan realista vagyok, ezt szokták mondani. De engem érdekelnek az okok és a miértek! Ez olyan nagy bűn? Szeretem, ha mindennek van eleje és vége, úgy kerek az egész.
Sokaknak ezek szamárságok, de nekem nem. Ez vagyok Én.
Annyi mindent szeretnék megtenni az életemben. De melyikkel kezdjem? Először csak magamra figyeljek, aztán másokra, vagy pedig fordítva?
A zebrák fehér alapon feketecsíkosak, vagy fekete alapon fehér csíkosak?
És egyáltalán... van ennek értelme?!
 

Nálam is járt ám a Télapó. :D Persze csak képletesen.
Végre hódolhattam a csokoládé- (és édesség) mániámnak. Csokoládé detoxikáló nincs? :D Azt hiszem, cukormérgezésem van...
Ezen felül továbbra is tombol a jókedvem, még az eső sem mosta el, bár nehezen indult a napom. De a kémia elmaradt, úgyhogy nincs okom panaszra.
Leegyszerűsítettem a "szükségleteimet" és így sokkal jobb. Például nem próbálok meg mindenkivel barátkozni, vagy barátságos lenni, akit nem csípek, az kerüljön el, vagy pedig ne siránkozzon, hogy nem jópofizok neki... Ezenfelül csak azt tanulom meg, aminek haszna is van a jövőmre nézve, és épp annyi jegyet szerzek, hogy ne bukjak meg... eddig még egyszer sem került ilyesmire sor, de a kémia most rendesen megszorongat... Brr... :S
Így, hogy egy csomó teher lekerült a vállamról, sokkal felszabadultabbnak érzem magam, ráadásul ezt mások is észrevették. ^^ Don't worry, be happy! :D
 

Hogy én mennyire utálom a hímeket! -.- Ezentúl így fogom őket nevezni... csak semmi személyeskedés.
Az a legérdekesebb az egész életemben(?) hetemben(?) napomban(?)... na mindegy... szóval hogy folyton van min gondolkozni, de annyira sok és annyira összefolynak ezek, hogy a végén meg sem tudom őket fogalmazni, és beszélni sem tudok róla! Ez normális? Hát én már biztos nem vagyok az...
Elhatároztam, hogy lazulni fogok... igen... Minek törjem magam? Jobb úszni az árral. Viszont arra is rájöttem, hogy nekem tulajdonképpen már évek óta nem teljesültek az álmaim, vágyaim... és végül tegnap este döbbentem rá, hogy ez mitől van.
Vannak ugye a gyönyörű, egyedülálló és lélegzetelállító happy end-es filmek. Manapság már mindenki elhiszi azt, amit abban a TV-nek nevezett elektromos dobozban lát. Így csak várjuk, hogy majd velünk is megtörténik valami csoda. Hiszen ha neki összejött (jelen esetben a film szereplőjének), akkor nekem is! És csak hátradőlünk várva a jószerencsét...
Egy fenét! Az álmokért meg kell dolgozni! Szanaszét vacakoltam már az életemet, pedig nagyon még el sem kezdődött... ebből elég! Tenni fogok mostmár magamért... igen, magamért és nem másokért.
Egy kicsit forradalmáros beütése lett ennek a bejegyzésnek. xP Na nem baj... Lényeg a lényeg:

Ha nem én magam irányítom a saját életem, akkor ki más?!

Ja, és még valami: Ahhoz, hogy más embereket boldoggá tegyünk, nekünk magunknak is azoknak kell lennünk.

To be continued...

 

Szombaton szalagavató... Már várom, csak ne legyen ilyen idő, mint ma.
Ónos eső esett, szószerint hazacsúszkáltam... sajnos eléggé messze lakok a sulitól. Nem szeretem a telet. Hideg és nyirkos... A hóesés szép, de csak odabentről nézve...
Ilyenkor eszembe jutnak a hajléktalanok... én 1 óra kintléttől kikészülök ebben az időben... és akkor ők? Le a kalappal előttük, bár ők sem szabad akaratukból választották ezt az életet. Mindenesetre mindenkinek melegebb napokat kívánok!
 

Nem is olyan rég olvastam valahol, hogy ilyenkor karácsony közeledtével vannak olyan emberek, akik különös módon csempésznek egy kis örömöt egy ember életébe. (Igen, még mindig a boldogságról írok...)
Ez a "különös mód" a következő:
Megír a "jótevő" illető egy levelet vagy egy karácsonyi képeslapot (szerintem az utóbbi jobb). Megcímezi, de egy olyan címre, amit csak úgy kitalált, vagy csak úgy kiválasztott a telefonkönyvből (az utóbbiból érdemes, mert akkor biztos meg is érkezik valahova az a képeslap/levél). De feladónak nem ír rá semmit, vagy ha mégis, akkor csak fantázianeveket. Például " A karácsony szelleme" "Az őrangyalod" vagy más esetben "A Télapó" (sztem a télapós kicsit "kegyetlen", én legalábbis azon agyalnék, hogy akkor ez most csak szívatás, vagy tényleg a Télapó volt?? :D). És amikor megkapja a címzett ezt a kedves kis képeslapot/levelet, amin elég, ha annyi áll, hogy Boldog karácsonyt akkor szinte 100%, hogy mosolyt csal az arcára. :) (Főleg miután elolvasta, hogy ki is a feladó... )
Nem tudom, hogy én kipróbálnám-e, de érdekesnek találtam. :) Azon is gondolkoztam, hogy ha mégis kipróbálom, akkor rá kéne írnom a címem, mert kíváncsi lennék rá, hogy mit válaszol (ha egyáltalán válaszolna...). De ez csak a kíváncsiságom miatt van, nem hiszem, hogy felfedném a kilétem. :D

 

Mindenhol csak szomorúságot látni... Nem értem, hogy mitől lehet ez, de ahogy jött a zord, hideg idő, úgy jött a ború is az emberekre. Én mégsem érzem ugyanezt. Ez mitől van? Először életemben úgy érzem magam boldognak, hogy ezt semmi, az ég egy adta világon semmi nem váltotta ki, csak saját magam. Tetszenek ezek az érzések...
Tavaly ilyenkor magányosnak éreztem magam, bár valószínűleg azért, mert nem vagyok túl szociális... Most viszont ezt a kis magányt (ez azért talán erős szó) igazi felüdülésnek érzem. Tetszik ez az érzés... Végre oda tudok figyeln az emeberekre, de nem úgy, mint eddig. Már az idegenek arca is mintha elárulna valamit. Azt a sok szomorúságot, ami miatt az apró örömök el sem jutnak a  tudatukig. Pedig a sok kicsi sokra megy...
Nem is értem hogyan nem lehet örülni csupán a puszta létnek is?! Persze, elismerem, hogy az élet nem mindig könnyű... de úgy olyan unalmas is lenne, nem? Az egyetlen dolog ami hosszú idő óta megmozdított, az az, hogy kicsit boldogabbá tegyem az embereket... legalábbis akiket tudok, és akik engedik is. Nem tudom, hogyan és mivel is lehetne ezt kezdeni, de elég is a tervezgetésből... végre jöjjön valami szívből is... ha már úgyis nemsoká itt a karácsony. :)
 

Holnap fellépésem lesz, és bár nem vagyok izgulós fajta, most mégis ezt teszem... Ugyanis felhívott a felkészítőtanárom, hogy ő nagy valószínűséggel nem tud ott lenni. Nem számít cserbenhagyásnak az ilyesmi??!! Ott leszek egyedül egy csomó idegen között, és még jól is gitározzak... Bedog a mélyvízbe csak így... :S
De legalább kikérőt kaptam a suliból... végülis minden rosszban van valami jó.
 

Szörnyen unatkozom, annyira, hogy azt már büntetni kéne. -.-
De legalább hétvége van...

Jó a kedvem, de csak úgy általánosan, semmi nem történik velem. Úgy tűnik nem is olyan rossz ez a pozitív világnézet. :D

Találtam egy jó kis idézetet:

"Egy cipő is megváltoztathatja az életed... kérdezd csak meg Hamupipőkét." :D

Hát egy kicsit olyan plázamacskás-cukipofásan hangzik, de gondolom ennek is a mélyebb tartalmát kell nézni. Végülis lehet benne valami...
Ettől függetlenül én még mindig nem nagyon hiszek (vagy inkább már nem) a szőke herceges történetekben. Bár ki tudja? Ha valakinek mégis sikerült rájönnie valamire ezzel az idézettel kapcsolatban, az nyugodtan ossza meg velem. :)

Éppenséggel próbára készülődök (gitár kamarazenekar), úgyhogy nincs is sok időm mindenre. Végre egy kis elfoglaltság. :D
Az esőfelhők gyülekeznek, aminek már nem annyira örülök. Süss fel nap...
 

Ez már idegesítő... Vagy csak a számomra? Hogy értsétek miről is beszélek...
Minden boltban (tisztelet a kivételnek) fel van állítva egy műfenyő teljes karácsonyi pompában, mindenhol égősorok, kis karácsonyi díszecskék, műmikulások, és ez még mind-mind csak a dekoráció!
November közepefelé!!
Legközelebb már júniusban kezdődik a karácsonyi láz...
Elhiszem, hogy ilyenkor már gondolkozni kell azon, hogy hogyan is fogjuk tölteni a karácsonyt, vagy hogy miket ajándékozunk a szeretteinknek, de ez azért mégis csak túlzás, nem? Mire valóban a karácsonyhoz érünk, már nem is lesz varázsa az egésznek...
Nem is tudom, hogy várom-e a karácsonyt, mármint már rég kinőttem abból, hogy lázasan várjam az ajándékokat... Nem is kértem semmit, mindenem megvan.
Na tessék, már én is ezzel foglalkozok... Úgy tűnik a mai világban már minden "ferőző". :D
Tulajdonképpen ma sem történt semmi érdekes, nagyon jó volt a hangulatom, szóval nincs okom panaszra. Az iskolát még mindig nem szeretem, de túlélhető.
Holnap egyébként amatőr bandák koncertje és tehetségkutató lesz a sulinkban. Még nem tudom, hogy 5 vagy 6 órakor kezdődik, de mindenképp ott leszek. Hogy is hagyhatnám ki? Ugyanis az előzenekar énekese pont Ő... Lehet otthon kéne maradnom, de képtelen vagyok rá! Ott kell lennem, nincs mese. :)


 

Pár nap kihagyás után úgy döntöttem, megpróbálkozok egy újabb bejegyzéssel.
A hangulatom mondthatni tökéletes, továbbra is imádok mosolyogni, és továbbra is próbálok pozitívan gondolkozni, azt mondják, hogy hosszútávon ez kifizetődő. Nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de egy próbát megér, nem?
Hamarosan lesz a szalagavató (december 4-én), úgyhogy vennem kellett valamilyen alkalmi ruhát. Na persze nem az én szalagavatóm lesz, az majd csak két év múlva... Sajnos. Szívesen befejezném már a középsulit.
Az egyik barátnőm fog ballagni, és persze Ő... Fogalmam sincs, hogy milyen lesz tavasszal, amikor Ő már javában az érettségire fog készülődni és nem fogom látni az iskolában.
Néha azon gondolkozok, hogy a szalagavatón odamegyek hozzá, elmondom neki, hogy teljesen beléestem és aztán felveszem a nyúlcipőt, és amilyen gyorsan csak tudok, felszívódok. Talán megnyugtatna az a tudat, hogy nem kell tovább magamban tartanom.
Á, minek áltatom magam, úgysem merném megtenni... de legalább a képzelgésekkor egy kicsit eljátszhatom azt, hogy igenis bátor vagyok...

Holnap is iskola. :S Bizony, nem időzavarban vagyok, szombaton is mennem kell! Úgy tűnik, nincs szerencsém. Vagy talán mégis?
Ezt majd csak a holnapi nap végén fogom megtudni, és ígérem, erről majd be is számolok.
Annyira nincs erőm írni mostanában, nem is tudom, hogy miért. Nincsenek összefüggő, értelmes gondolataim, minden ötötdik másodpercben az Ő arca ugrik be. Ki érti ezt?
Na tessék... még alig írtam pár mondatot, máris Őrá terelődött a téma.
Jobb lesz, ha ezt most rögtön abbahagyom.
Ha lesz bármi értelmes mondanivalóm, majd jelentkezek, addig pedig elásom magam valahol...



 

(A kép Simon András grafikája.)

Talán mégiscsak van mondanivalóm. Csak nem tudom megfogalmazni. Azt hiszem, most jönne jól egy igazi hallgatóság, legyen az bárki is. Aki nem vágná a fejemhez, hogy "Te teljesen hülye vagy?!", aki nem nézne rám úgy, mint egy elmeháborodottra, és aki nem súgdosna a hátam mögött. Hát, a remény hal meg utoljára... de általában ő is a gyilkos.
Mindent egybevetve én sem tudom, hogy hányadán is állok magammal és a világgal. Nem igazán érthető, hogy miről is beszélek, igaz?
A helyzet az, hogy túlságosan védtelennek érzem magam. Amikor meglátom őt... igen, akkor ez csak fokozódik. Nem tudok felnézni, csak lehajtott fejjel sétálok el mellette, vagyis nem is sétálok, inkább csak elsiklok mellette, azzal a tudattal, hogy hátha nem vett észre. Pedig pontosan azt szeretném mélyen, legbelül, hogy észrevegyen.
Néha elkapom a pillantását. Vagyis inkább ő az enyémet. De gyorsan le is sütöm a szemem. Mitől van ez? Rá akarok nézni, látni akarom őt, de mégsem merem. Valami visszahúz. Talán az, hogy nem illünk össze? Pedig én nem ezt érzem, csak mások gondolják ezt. Vagyis inkább ezt gondolNÁK. Senki nem tud róla. Még magam előtt is titkolom. De meddig még? Meddig bújkáljak? Talán egyszer csak azt fogom észrevenni, hogy már nincs ki elől bújkálnom, mert egyszer csak eltűnik... Vajon azt észre fogom venni? Vagy ahhoz is túl gyáva leszek?

 (Ezt a zenét pedig azoknak ajánlom, akik kicsit azonosulni szeretnének a lelki világommal, vagy egyszerűen csak hasonló cipőben járnak mint én. Nme depressziós zene, hanem egy lassú, megnyugtató dallam. )

Ma egész jó napom volt, bár a kémia dolgozatomnak csak a felét tudtam, de már ez is haladás. Nem is érdemes vele törődni...
Tulajdonképpen semmi különleges nem történt, mégis jól éreztem magam. Úgy tűnik, a kevesebb néha tényleg több.
Holnap nyílt nap lesz a suliban, amit annyira azért nem várok, mert ilyenkor alig lehet mozdulni a folyosókon, olyan sokan vagyunk, és sajnos van egy kisebb tömegiszonyom, vagy valami ilyesmi. Hát ez pech. Ráadásul szombaton is iskolába kell mennem, és szintén nyílt nap lesz. Miért nem elég egy?!
Áh, inkább nem is megyek bele az iskolák megreformálásának tervezgetésébe, úgyse megyek vele semmire. Végülis az iskola a második otthonunk vagy mi...
Az az egy vígasztal, hogy ezen a két napon rövidített órák lesznek, és az előadások miatt tanulni sem kell, vagyis teljesen fölösleges lenne, én meg nem pazarlom az energiám, ha nem muszáj.
Hát, ma sem tudok semmi elgondolkodtatót, vagy értelmeset írni. :/ Ezért mindenkitől elnézést kérek. De ha bármi érdekelne titeket, akkor csak írjátok meg nekem, és egy jó kis témát farigcsálhatunk belőle közösen. :D Mindenkinek szép napot (vagy estét)!
 

Sajnálom, de sajnos most nem nagyon van időm blogozni, kémiát kell tanulnom, holnap dolgozat lesz. :S Sok szerencsére lesz szükségem...




U.I.: Hogy én mennyire utálom az iskolát! (-.-)
 

A mai napon csak úgy száguldozott a fantáziám... Ezt lehet, hogy a komor időjárásank köszönhettem, de valahogy jól esett egy álomvilágba csöppenni. Sajnos ez mostanában nem nagyon sikerült, úgy tűnik, a fantáziáláshoz is egy külön napszak kell, különben nem marad rá idő.
Az az igazság, hogy olvasni is fantasy regényeket szoktam, és előszeretettel nézek animéket, így talán ennek tudható be, hogy szeretem a különös/különleges dolgokat.
Például szeretek eljátszani azzal a gondolattal, hogy mi van akkor, ha valóban léteznek olyan képességű emberek, mint amiket az animékben látunk vagy a könyvekben olvasunk? És ha léteznek ilyen emberek, akkor én miért nem születhettem ilyennek? :D Természetesen a realitásom is a helyén van, szóval ezek tényleg csak feltevésekként lézengenek a kusza gondolataim között.
A helyzet az, hogy vallásos sem vagyok, sőt... csak azt hiszem el, amit a két szememmel látok. De mégis belegondolni abba egy esős, komor napon, hogy mi van, ha más is van odakint, mint a hétköznapi dolgok? Ezeketől mindig mosolyognom kell, de ha egyszer olyan jó kis sztorikat lehet kitalálni magunknak! Az unalmas tanítási órákon is, csak elrévedek, amikor az ablakon keresztül látom a fák ágainak ringatózását és eközben képzeletben valahol máshol járok. Szerintem megnyugtató érzés, hogy az agyamat nem tudták beszűkíteni a szürke hétköznapok.
Mindent egybevéve akármennyire is utálom az esőt, most talán ennek köszönhetem, hogy végre ki tudtam kapcsolni egy kicsit. Mert igaz, hogy még csak alig van délután négy óra, de mégis olyan sötét van odakint a gomolygó felhők miatt, hogy villanyt kellett kapcsolnom, hogy leírjam ezt a pár sort. Ebben az álmos félhomályban pedig jól esik csukott szemmel zenét hallgatni és engedni, hogy a fantázia cseppjei szépen befollyanak az egyszerű hétköznapjaim és gondolataim közé...
 

Vágyak, vágyak és vágyak... szinte megőrülök amikor rámtörnek. Azt hittem, hogy majd az eső kimossa őket belőlem. Úgy tűnik a természet sem tud szembeszálllni az emberi érzésekkel...
"Csokit akarok!" - a suliban csak ez járt a fejemben. Itthon előkotortam a dugihelyről egy Sport szeletet, de még mielőtt anya észrevenné, holnap veszek egyet és azt teszem a helyére. xD Szükség törvényt bont... de jobb, ha kettőt veszek, mert tudom, hogy úgyis meg fogom kívánni, és úgy nem jutok egyről a kettőre, ha folyton megeszem a dugi nasit. :D Kell nekem ilyen torkosnak lenni...
Ma még zenesuliba is kellene mennem, de nincs hozzá sok kedvem, mert az idő is rossz, ráadásul zeneelméleti óra lenne... Mindig is butaságnak tartottam, hiszen a zenéléshez nem kell az elmélet, csak az érzések...
Erről jut eszembe: gitározni szeretnék! Megpengetni pár húrt, vagy akármi. Csak engedni, hogy kikapcsoljak egy kicsit és csak a zenére figyeljek. Erre a gondolatra mindig sóhajtok egy kellemeset...
És ami a többi vágyam illeti? Hm, talán egy kis szerelemre lenne szükségem, vagy csak csupán szeretetre. Bár az a helyzet, hogy nehezen nyílok meg, úgyhogy az ilyesmiről már régen lemondtam. Nem nekem való.
Maradok a mesterséges boldogsághormon-fokozóknál, mint például a csokievés és a zenélés. Igen, ezeket imádom. És ha még a nap is kisütne egy kicsit...
Ma túl sokat sóhajtozok...
 

Az őszi szünet utolsó napja, vissza az iskolapadba! (Ez csupán véletlenül rímelt.) Sajnos nekem ez nem hangzik túl jól, imádtam itthon lenni. Most megint jöhet a hajtás, és újra el kell viselnem az idegesítőbbnél idegesítőbb embereket. Hát ez pech.
Bár a panaszkodásnak sincs értelme, ritkán is teszem, csak néha úgy kitör belőlem.
Már néhány éve (körülbelül mióta középiskolás vagyok) úgy érzem magam, mint egy főállású pszichológus. Mindenki hozzám fordul a bajával, de amikor én nyitnám szóra a szám, mindenki elfordul és rohan a dolgára mondván "ígérem, majd még megbeszéljük". Ebből persze általában semmi nem lesz...
Szóval amatőr "pszichológusként" tekintenek rám az emberek, ami egy bizonyos szinten hálás feladat, máskor meg a pokolba kívánom. Szeretek segíteni az embereken, de azt hiszem, ennek oda-vissza kéne működnie. Bár lehet, hogy megint én tévedek.
Ami pedig a novembert illeti, elkezdhetek gondolkodni azon, hogy milyen karácsonyi ajándékokat veszek a szeretteimnek, bár ez mindig nehezen megy.
Így az utolsó szabad napomon kicsit gondoskodtam a madarakról, és az ablakom előtti madáretetőbe raktam eledelt, legalább nekik jó legyen, ha már úgyis én gyönyörködök bennük.
 

Ma nagyon meleg volt novemberhez képest, nem tudom, hogy ez most a globális felmelegedésnek, vagy csak a természet "jókedvének" köszönhető? A lényeg, hogy élveztem a napsütést, ilyenkor sokkal szívesebben vagyok a szabadban.
Szeretem figyelni az embereket a városban, szeretek csak úgy szimplán csendben üldögélni egy padon és figyelni. Csak figyelni, és nem gondolni semmire.
A minap a parkban odajött hozzám egy kisfiú, miközben éppen csendben vártam valakit. Megkérdezte, hogy eltévedtem-e. Én ezen sokszor elgondolkozok, persze nem abban az értelemben, ahogy a kisfiú gondolta. Megnyugtattam, hogy nem, semmi ilyesmiről nincs szó. Gondolom nem sokat mozoghattam, miközben várakoztam, mert amikor elment mellettem az anyukájával, akkor odasúgta neki, hogy "Anya, a kislány tényleg nem próbababa!"
Ezen jót mosolyogtam, azt hiszem, mostantól figyelek rá, hogy ne olyan legyek mint egy szobor vagy valami hasonló.
Néha kíváncsi lennék, hogy mit is gondolnak rólam az emberek, hiszen ők teljes mértékben látnak engem kívülről. Vajon milyen lehetek egy idegen számára? Azt hiszem, elég különös, szóval talán jobb is, ha nem tudom mit gondolnak.
 

Néhány perce még mások blogját olvasgattam, legalábbis próbáltam. Nem, nem azért hagytam abba, mert unalmasnak találtam a leírtakat, erről szó sincs, érdekel, hogy mi van mi lesz és mi volt az emberekkel, egyszóval, hogy mi történik velük. Hiszen ezért vagyunk itt, nemde? Csakhogy az általam megnézett blogoknak körülbelül a 70%-a üres volt vagy pedig teljesen elhagyatott. Miért van ez?
Valaki nagy gonddal és odaadással vezeti a blogját, hiszen így ki tudja írni magából az érzéseit, és szinte fellélegzik. Talán páran el is olvassák ezeket a gondolatokat, talán páran hagynak maguk után egy-egy megjegyzést, véleményt. Néhányan csak csendben érdeklődnek, de legalább foglalkoztatja őket az, amit egy másik ember lát a saját szemén keresztül. Azonban aki csak létrehozza a blogját, majd úgy hagyja érintetlenül az miért teszi? Nincs ideje? Meggondolta magát? Nem hiszi, hogy valakit is érdekel az ő mondandója?
Szerintem ez nem így van, hiszen több százan (ha nem ezren) írunk blogot, és valahogy mégis élvezzük.
Ám, az én fantáziámat mindebből nem is ez mozgatja... hanem az, hogy hol vannak ezek az emberek? Vajon megtalálták azt amit kerestek? Megtalálták önmagukat?
Minden bizonnyal igen... legalábbis ezt remélem...
 

A naptárra nézve november 4-e van... Javában tart az őszi szünet, amelynek a napjai szinte észrevétlenül peregnek. Hát igen, sok minden elhalad előttem úgy, hogy észre sem veszem, vagy csak alig. Ez az én formám.
A Halloween-t is úgy vártam az október utolsó hetében, és mégis... semmi érdekes nem történt, pedig az ember azt hinné, hogy a Halloween egy varázsos ünnep, vagy valami olyasmi. Nem tudom, hogy ünnepnek nevezhető-e. A lényeg az, hogy a médiában úgy adják ezt elő, mintha valami fergeteges különlegességről lenne szó. Én is ezt hittem. Amerikában tényleg megadják neki a módját, de itt...? Talán faragunk egy-két töklámpást, talán mesélünk pár rémtörténetet a barátoknak vagy a kistestvérünknek, és megfogadjuk, hogy fent leszünk éjfélig, hogy megleshessünk egy szellemet, és bebizonyíthassuk, hogy milyen bátrak is vagyunk.
Aztán álmosan nyújtózkodunk reggel az ágyban, de a mozdulat közepén megállunk... Hoppá, elfelejtettem nem elaludni... Aztán ezt is elintézzük egy válrándítással: Majd jövőre ügyesebb leszek...