Az őszi szünet utolsó napja, vissza az iskolapadba! (Ez csupán véletlenül rímelt.) Sajnos nekem ez nem hangzik túl jól, imádtam itthon lenni. Most megint jöhet a hajtás, és újra el kell viselnem az idegesítőbbnél idegesítőbb embereket. Hát ez pech.
Bár a panaszkodásnak sincs értelme, ritkán is teszem, csak néha úgy kitör belőlem.
Már néhány éve (körülbelül mióta középiskolás vagyok) úgy érzem magam, mint egy főállású pszichológus. Mindenki hozzám fordul a bajával, de amikor én nyitnám szóra a szám, mindenki elfordul és rohan a dolgára mondván "ígérem, majd még megbeszéljük". Ebből persze általában semmi nem lesz...
Szóval amatőr "pszichológusként" tekintenek rám az emberek, ami egy bizonyos szinten hálás feladat, máskor meg a pokolba kívánom. Szeretek segíteni az embereken, de azt hiszem, ennek oda-vissza kéne működnie. Bár lehet, hogy megint én tévedek.
Ami pedig a novembert illeti, elkezdhetek gondolkodni azon, hogy milyen karácsonyi ajándékokat veszek a szeretteimnek, bár ez mindig nehezen megy.
Így az utolsó szabad napomon kicsit gondoskodtam a madarakról, és az ablakom előtti madáretetőbe raktam eledelt, legalább nekik jó legyen, ha már úgyis én gyönyörködök bennük.