Talán mégiscsak van mondanivalóm. Csak nem tudom megfogalmazni. Azt hiszem, most jönne jól egy igazi hallgatóság, legyen az bárki is. Aki nem vágná a fejemhez, hogy "Te teljesen hülye vagy?!", aki nem nézne rám úgy, mint egy elmeháborodottra, és aki nem súgdosna a hátam mögött. Hát, a remény hal meg utoljára... de általában ő is a gyilkos.
Mindent egybevetve én sem tudom, hogy hányadán is állok magammal és a világgal. Nem igazán érthető, hogy miről is beszélek, igaz?
A helyzet az, hogy túlságosan védtelennek érzem magam. Amikor meglátom őt... igen, akkor ez csak fokozódik. Nem tudok felnézni, csak lehajtott fejjel sétálok el mellette, vagyis nem is sétálok, inkább csak elsiklok mellette, azzal a tudattal, hogy hátha nem vett észre. Pedig pontosan azt szeretném mélyen, legbelül, hogy észrevegyen.
Néha elkapom a pillantását. Vagyis inkább ő az enyémet. De gyorsan le is sütöm a szemem. Mitől van ez? Rá akarok nézni, látni akarom őt, de mégsem merem. Valami visszahúz. Talán az, hogy nem illünk össze? Pedig én nem ezt érzem, csak mások gondolják ezt. Vagyis inkább ezt gondolNÁK. Senki nem tud róla. Még magam előtt is titkolom. De meddig még? Meddig bújkáljak? Talán egyszer csak azt fogom észrevenni, hogy már nincs ki elől bújkálnom, mert egyszer csak eltűnik... Vajon azt észre fogom venni? Vagy ahhoz is túl gyáva leszek?

 (Ezt a zenét pedig azoknak ajánlom, akik kicsit azonosulni szeretnének a lelki világommal, vagy egyszerűen csak hasonló cipőben járnak mint én. Nme depressziós zene, hanem egy lassú, megnyugtató dallam. )